Béka-kaland és a juhtúrós rakott krumpli

Szegény, szegény leveli béka, aki elszenvedője voltál a húsvéti ismerkedésnek, ne haragudj! Történt ugyanis, hogy az ünnepi jó időben kihallgattuk, hol bújik meg a kis brekegő, becserkésztük és megfogtuk. Kis Királyfim eddig csak képen látott békát, és bár én rendszeresen előadtam a “béka, béka, brekeke” című réges-régi strófát, azért az mégsem ugyanaz, mint kihallgatni a borostyán sötétzöld levelei között megbúvó négylábút. 

Mikor aztán sikerült tenyérbe csalogatni, – persze, mi mást tehetett volna – elhallgatott. De hogy mégis megköttessen az ismeretség, odatartottam Robinak, aki már majd kiesett a babakocsiból… először csak nézte, aztán nyúlt felé, majd egy óvatlan pillanatban, amikor a breki épp elugrani készült, hopp, rámarkolt. De nem ám úgy szendén, teljes férfias szorítással tartotta fogságban szegényt. Béka komának négy lába négyfelé nyúlt, és gyorsan le is dobta a téli száraz bőrt – nincs tovább gond a vedléssel. Persze nem maradt sokáig ebben a helyzetben, mert kimenekítettem, és szabadon távozhatott. A gyorsan jött barátság véget ért…

Az asztalra még mindig a húsvétról maradt, bár nem főtt, csak sózott, füstölt sonka maradékából rögtönöztem egy ebédet:

Olívaolajjal és tejjel készítettem egy besamellt, megsóztam, borsoztam, egy gerezd fokhagymát is zúztam bele. 

Következett a rétegezés: krumpli, tojás, hagyma, sonka, erre morzsoltam rá – természetesen csak úgy kézzel  csipegetve – a juhtúró felét, majd újra krumpli, tojás, hagyma, sonka és a juhtúró másik fele. A tetejére megint krumpli került. Erre ráöntöttem a fokhagymás besamellt, majd megszórtam a maradék sonkakockákkal, és már ment is a sütőbe 200-220 fokon, egy fél órát.

Babának is jutott a krumpliból, egy kis tojás sárgájával, amihez még répát és zellert főztem.