Hintaló és citromos-rozmaringos vaddisznó karaj

Egy napon átvetődtünk a szomszédba, Bencéhez, aki majdnem olyan komoly férfi már, mint mi. Kerek két hónappal ifjabb. És neki van egy hintalova…

De micsoda hintaló az! Zenél, énekel, ha egyik fülét nyomjuk, és nyerítve vágtázik, ha a másikat.

Ráült…

Komoly képpel, koncentrálva. Élete első lovazása. Hallgatta a pacihangot miközben mélységesen elábrándozott a nyeregben. Ám egyszercsak a ló mozogni kezdett. Ütemesen, lassan ringatózott. Aztán felvette a ritmust, és szép lassan élvezni kezdte ezt a járásmódot.

Na jó, ebből elég volt! Leszállás!

Két nap múlva ismét a Bencénél voltunk. Belépve az ajtón, Bencét nagy ívben kikerülte, és útja a hintalóhoz vezetett. Nyomta a fülét, és mutogatott, hogy fel-fel, a nyeregbe. 

Ahogy felültettem, hintáztatni kezdte. Előre-hátra mozgott a kis testével, térdével szorosan kapaszkodva a ló oldalába.

Egyedül hintalovazott! Alig múlt 14 hónapos… Azt hiszem lóra született 🙂

Az ebéd persze mint mindig, most is rövid előkészületi időt engedélyez a mozgalmas, napsütéses őszi időben. Szinte még nyár van…

Így kerekedett ez az egyszerű fogás:

Jelen karaj csontos volt, de lehet persze csont nélküli is. A karajt bekentem mézzel és mustárral, megszórtam sóval, borsot is őröltem rá. Beletettem egy jénaiba, és a szokásostól eltérően nem zsírral, hanem olívaolajjal locsoltam meg. Minden szeletre tettem egy friss rozmaring ágacskát és két vékony karika citromot. Dobáltam mellé hámozatlan fokhagyma gerezdeket, és löttyintésnyi vízzel (kb. fél deci), lefedve ment a sütőbe 160-170 fokra, ahol három óra alatt pompásan átvette a fűszerek ízét, és omlósra párolódott. Sült krumplival került az asztalra.