Most, hogy elértük a tizenöt hónapos kort, elérkezett az ideje a soron következő kötelező oltásnak. Az eddigi hasonszőrű orvoslátogatások alkalmával nem különösebben rázta meg, hogy tűket döfködnek belé, ezért teljes lelki nyugalomban vonultunk a rendelőbe. Amikor azonban levetkőztettem, és meglátta az injekciós tűt… szegénykém, mint akiben felötlik az elmúlt tizenöt hónap megannyi fájdalmas emléke, ordítani kezdett, és majdnem leugrott a vizsgálóasztalról. Az elsőt a karjába kapta. Keserves krokodilkönnyek csurogtak a kis pufi arcán, és csak nyújtogatta a kezeit, hogy menekítsem már ki szörnyű fájdalmas fogságából. 

Én meg csak ölelgettem, puszikkal nyugtattam, miközben visszafektettem az asztalra és lefogtam a kezeit, hogy a következő, még fájdalmasabb szúrást a husi kis combján kövessék el. 

És csak sírt, zokogott, ölelte a nyakamat…

Aztán mint akit elvágtak, körbenézett. Meglátta a babát a szekrény tetején, és már mutogatott is, hogy az márpedig neki kell! Nos, anya! Ennyit a szuriról…

 

A levest – számítva a mai tortúrára – még tegnap elkövettem. Íme:

 

Kevés hagymát apróra vágva olívaolajon megfuttatok, majd rádobom a – nagyjából két marék / fő mennyiségű – zöldborsót. Ezt is egy kicsit dinsztelem, majd felöntöm vízzel. Sózom, borsozom és egy kis ideig rotyogtatom. Kb. 15 percet. Azután leturmixolom, majd sűrű szűrőn átengedem. A fennmaradó héját és húsát addig kell kanállal noszogtatni, amíg csak a héja marad. Ez sem tart tovább 5 percnél. Ezután visszakerül a tűzre, és miután felforrt, beledobok egy evőkanálnyi aprított mentalevelet, majd besűrítem egy kis tejszínnel.

 

(Költségtakarékos megoldás, vagy ha nincs otthon tejszín, akkor egy teáskanál lisztet csomómentesen elkeverek kb. 2 dl tejben, adok hozzá egy csipet cukrot és ezt öntöm a levesbe. Az eredmény megtévesztésig hasonló lesz.)